Tehát kimentem a parkba. Jól sejtettem, Adam ott ült a
padon. A padomon. A padunkon. Ajj! Na, mindegy. Odamentem hozzá.
- Hali! Leülhetek? – kérdeztem.
- Szia! Persze, nyugodtan. – mosolygott rám. – Hogy tetszik
a suli? – kérdezte. Erre nem volt nehéz válaszolni.
- Szuper. Sokkal jobb, mint amire számítottam. – ezt tényleg
így gondoltam.
- Miért, mit gondoltál? – nevetett fel, de éreztem, hogy
tényleg kíváncsi.
- Hát… őszintén? – bizonytalanodtam el, de bólintott, így
folytattam – Azt gondoltam, hogy itt nyominak fognak tartani, nem fognak
befogadni meg ilyesmi… hogy nem lesz egy barátom se. – Elég fura fejet
vághattam, mert felnevetett.
- Mi ilyen vicces? – kérdeztem tettetett sértődöttséggel.
- Szerintem mindenki kedvel… legalábbis én így vettem észre –
mosolygott rám kedvesen. – De miért gondoltad azt, hogy ’nyomi’ leszel? A régi
sulidban talán az voltál? – kérdezte. Ahogy a régi sulira gondoltam, eszembe
jutott minden. MINDEN. Nem tudtam
megszólalni. Adam valószínűleg észrevette, és megértette, hogy erről nem akarok
beszélni. Csak ült mellettem csöndben, és ez nagyon jól esett. Hogy nem kezdett
el kérdezősködni azonnal hogy ’mi a baj?’ ’valami rosszat mondtam’ vagy
ilyesmik. Már éppen elkezdtem mondani valamit, hogy beszéljünk valamiről, de
nem tudtam megszólalni, mert megcsörrent a telefonom. Ajj, nem lehetne békén hagyni?
Most az egyszer? De amikor rájöttem, mit jelent az, hogy a Superman a
csengőhang, lefagytam. Az nem lehet!!! Pont ő. Olivér. Ez nem lehet igaz! De
azért felvettem, bunkóság lett volna kinyomni. Ránéztem Adamre… az arcáról nem
tudtam leolvasni semmit. De amikor elkezdtem magyarul beszélni, na akkor elég
érdekes fejet vágott! Csak arra tudtam gondolni, hogy ez a hívás most nagyon
nem hiányzott. Nem értettem, miért hív. Azt beszéltük meg, hogy skype-on
beszélünk, vagy facebookon, vagy ilyesmi… Mert ugye onnan ide telefonálni, nem
egy olcsó dolog. És amúgy is…
Amikor elmondta, hogy miért hívott, szinte sokkot kaptam. A
repülőtéren van. Itt. És jön. Hozzám! Mert hiányoztam neki. Ez romantikus,
aranyos, meg minden, de pont most…? Na és akkor jöjjön a kedvenc kérdésem, amit
mostanában elég sokszor kérdezek magamtól: Mit csináljak??? Amikor letettem a
telefont, ránéztem Adamre. Kb ezt tudtam leolvasni az arcáról: Most meg mi van???
Úgyhogy kezdhettem magyarázkodni.
- Bocsi, tényleg, ez rosszkor jött, de muszáj mennem, majd
beszélünk, sziaa! – hadartam el, és már rohantam is hazafelé. Nem néztem
vissza. Nem mertem…
Ezek után szerintem szóba se fog állni velem. Milyen már ez,
komolyan? Amikor éppen beszélgetünk, ketten vagyunk, mindig el kell rohannom.
De most nem erre kell gondolnom, hanem arra, hogy mit fogok kezdeni Olivérrel…
Amikor beértem az utcába, már láttam, hogy a szüleim kint
állnak a kapuban. És nagyon mosolyognak. Ajjajj. Lelassítottam, mert eddig
szinte futottam. Bementem az ajtón. És pont az történt, amire számítottam…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése