2. fejezet

Amióta elköltöztünk, alig beszélek anyuékkal. Tudják, hogy most nehéz nekem. De talán nem is sejtik, mennyire… Sohasem éreztem még magam ennyire egyedül.

Sokszor megyek ki a közeli parkba, amit nemrég fedeztem fel magamnak. Gyönyörű hely. Tele van fákkal, és van egy kis tó is a közepén. Naponta néha többször is kijövök, olvasni, vagy csak úgy. Ma is kimentem. Leültem a kedvenc padomra a park szélén. Egy Jane Austen könyvet vittem magammal. Szokás szerint csak olvastam, és nem tűnt fel, mi van körülöttem. Ahogy az sem, hogy a padon már ül valaki. Meg is lepődtem rendesen, amikor köszönt valaki. De amikor felnéztem, egyenesen belebámultam a világ legszebb szempárjába. Annyira belemerültem, hogy majdnem el is felejtettem visszaköszönni.

- Szia! Te új vagy itt a környéken? – kérdezte.

- Szia… Igen, most költöztünk ide nemrég… - mondtam kissé bizonytalanul.

- Sejtettem… Nem sok embert ismerek errefelé, aki ennyit olvas. – mosolygott rám, én meg nem tudtam mit mondani. Eléggé zavarban voltam. Egy gyors kérdéssel kimentett a kínos helyzetből.

- Melyik suliba jársz? – nem értettem, miért érdekli. És egyáltalán, miért beszélget velem.

- Abba, ami itt van a parktól nem messze, a Circle Street-nél.

- Értem… - Beletúrt világosbarna hajába, majd újra rám nézett. – És hogy tetszik az új hely?
- Hát… még hozzá kell szoknom. De eddig tetszik. – Na, jó, ez nem volt teljesen őszinte. Igazából még nem találom a helyem, és szerintem nem is fogom még egy darabig…

Még beszélgettünk egy kicsit, mindenféléről. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy csörög a mobilom. Kivettem a zsebemből, ami nem volt túl egyszerű művelet, mert elég szűk a farmerom, szóval érdekes látványt nyújthattam, ahogy próbálom kihalászni a telefonom… Meg is fájdult a kezem rendesen. Tök ideges lettem. Akkor sem lett jobb kedvem, amikor megláttam, ki hív. Anya. Kelletlenül felvettem, és beleszóltam.

- Igen?

- Hol vagy? Már rég itthon kellene lenned! Nem ezt beszéltük meg! Gyere haza. Most. -

És kinyomta a telefont.

Elraktam a mobilom, majd visszafordultam a srác felé.

- Hát… nekem most mennem kell. – mondtam.

- Rendben… szia Hannah! – úristen. Tudja a nevem! Már fordultam meg, és indultam, amikor utánam szólt:

- Hé, várj, a könyvedet ne hagyd itt! – mosolygott rám kedvesen, és felém nyújtotta a könyvet. Amikor elvettem, összeért a kezünk…

- Köszi… – én viszont nem tudom az ő nevét! Valószínűleg észrevette, úgyhogy gyorsan kisegített:

- Ó, bocsi, elfelejtettem. Én Adam vagyok – Mondta, mire én bólintottam, és befejeztem az előző mondatomat:

- Akkor, köszi, Adam! – és elmosolyodtam, majd sietősen elindultam.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, hogy:
1. Nem lenne szabad közel kerülnöm hozzá. Barátom van.
2. De akkor is! Olyan kedves…
3. És olyan helyes…
4. És amikor hozzám ért…