11. fejezet

Na, ennyit arról, hogy megpróbálok lenyugodni. Otthon fel-alá járkáltam totál idegesen, és nem tudtam, mit csináljak. Teljesen össze voltam zavarodva. természetesen megint a zene mentett meg… Végighallgattam az összes Birdy és Ed Sheeran-számot, ami lenyugtatott, végül a Give Me Love-ra aludtam el.

Reggel zombi-fejjel ébredtem, és éreztem, hogy nem kellene tükörbe néznem… de mégis megtettem. Ijesztő élmény volt. Rosszabb, mint egy horrorfilm. Gyorsan lezuhanyoztam. Meghallottam, hogy csörög a mobilom, ezért csöpögve, törölközőben átrohantam a szobámba. Azt a kis jelentéktelen tényt, hogy majdnem elcsúsztam és bevágtam a fejem az ajtófélfába, nem is érdemes említeni… Aztán persze mire megtaláltam a mobilom a nagynagy rumliban, akárki is hívott, lerakta. Aztán el is felejtettem a telefonomat, mert Emma lent az ebédlőben bekapcsolta a rádiót… és természetesen One Direction ment. Miután villámgyorsan felkaptam magamra a ruhákat, lerohantam, de pont vége lett a számnak… Ezért bekapcsoltam a hifit, és elindítottam az Up All Night albumot, folyamatos ismétlésre állítva. Az One Directionról meg eszembe jutott, hogy mi is lesz ma. WOW.

Rájöttem, hogy iszonyat éhes vagyok, de Emma inkább átvállalta a reggeli készítését, mert úgy gondolta (és nem tévedett) hogy a mostani állapotomban nem lenne abból semmi jó, ha kés kerülne a kezembe.

Az egész napom agy telt… percenként rám jött a hülyeség (az amúgy átlag 5 perc helyett) és Emma is alig bírt leállítani. Pedig ő le tud. Az esetek nagy részében.

Néha persze (na jó, elég sokszor) eszembe jutott Adam is, de ilyenkor próbáltam másra gondolni. Bekapcsoltam a rádiót, ahol éppen Rebecca Ferguson – Nothing’s Real But Love c. száma ment. Na, ez sem segített… Inkább elővettem az iPodomat, és Linkin Park – In The End-et hallgattam. Aztán nem bírtam ki, elkezdtem gondolkodnia történteken. Azon tűnődtem, hogy biztosan totál idiótának tart, amiért csak úgy elrohantam. És talán igaza is van. És teljesen össze van zavarodva, gondolom. Egyszer felhívott dél körül, de nem vettem fel. Nem tudtam volna mit mondani. Ezért csak hallgattam a csengőhangom: Hot Chelle Rae – Honestly. Na igen, őszintén…

Nem tudom, mit tehetnék most. Már megint nem tudom. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen…? Azon kezdtem gondolkozni, hogy miért is mentem el. Hiszen szeretem! De azt hiszem, túl hirtelen jött ez az egész. Nem számítottam rá. Úgy döntöttem, hétfőn, a suliban beszélek vele. Ha egyáltalán még szóba áll velem…

10. fejezet

Hazaérve meglepetés fogadott: Emma. Annyira örültem neki, hogy rögtön a nyakába ugrottam, és nem is akartam elengedni. Annyira hiányzott! Elmeséltem neki a mai napot.

- Jól tetted, hogy elmondtad. Tényleg…és mi van Adammel? – hát, jó kérdés…
- Nem tudom. Fogalmam sincs. Szinte alig beszéltünk mostanában… Na és veled mizu? – amint kiderült, Emmával is sok minden történt. A barátjával, Milánnal nagyon szereteik egymást, én meg örülök, hogy legalább a barátnőmnek rendben van az élete. Ezzel sikerült is elterelnie a figyelmemet a saját bajaimról. Jól szórakoztunk, megnéztünk egy csomó filmet, sírtunk, röhögtünk, vagy mindkettőt egyszerre. Szóval csak egy szokásos ’csajos este’. De nem felejtettem el, hogy holnap suli, úgyhogy azért időben elaludtunk. Na jó, éjfél körül.

Emma reggel elkísért a suliba, úgyhogy nem unatkoztam az úton. Ami kb 10 perc. Na mindegy. Aztán jött a csütörtök…péntek… és nem történt semmi. Semmi. És ettől kezdtem megőrülni. Szombaton, ugye, One Direction koncert. Pénteken délután már másra sem tudtam gondolni. Folyamatos ismétlésre állítottam az Up All Night albumot, és azt hiszem, a végén már Emmának is elege volt belőlem. Nem csodálom… Szombaton már reggel 8-kor (!!!) ébren voltam, pedig híres vagyok arról, hogy irtó sokat bírok aludni. Délután már úgy éreztem, hogy ebből elég, le kell nyugodnom. Ezért kimentem a parkba. Leültem a padra, hátrahajtottam a fejem. Hagytam, hogy a nap süsse az arcomat. Becsuktam a szemem. Ma kivételesen meleg volt, és nagyon jól esett ez a kis napozás. Dúdoltam is szokás szerint, a Call Me Maybe-t. Egyszer csak észrevettem, hogy valaki leül mellém. De nem foglalkoztam vele. Nem volt hozzá kedvem. Még csak ki sem nyitottam a szemem.

- Hannah… beszélnünk kell. – na ERRE rögtön felpattant a szemem. OMG. Ez Adam. Mit akarhat…?

- Ümmm… oké. – mondtam, bár inkább kérdésnek hangzott.

- Szóval… azt akarom mondani, hogy nagyon kedvellek. Nagyon. Amikor először találkoztunk, tudtam, hogy itt lesz valami. És ha jól sejtem, te is kedvelsz engem. – itt megállt, és rám nézett. Én meg kb úgy néztem rá, mint aki ufót lát. Amikor a szemembe nézett, nem bírtam állni a tekintetét, elfordítottam a fejem. Aztán folytatta. - De agy valamit nem értek. Ha ez tényleg így van, miért nem mondtad, hogy van barátod? Ha elmondtad volna, én megértem, és leszállok rólad. De mástól kellett megtudnom, és egy nagyon rosszul esett. – amikor ezt mondta, rögtön arra gondoltam: kitől tudhatta meg…?

Nem tudtam, mit mondjak ezek után. Végül úgy döntöttem, nem gondolkozok, csak mondom, ami jön.

- Nem kérdezted – na jó ez szánalmas kifogás… - Amúgy meg, pont tegnap szakítottam vele. Miattad. - Azt hiszem, ez egy kicsit durva volt. Na mindegy. Megfordultam, és már mentem volna, de elkapta a csuklómat, és visszahúzott. Csak az járt a fejemben: erős. Nagyon erős. A szemembe nézett és azt kérdezte:

- Ez igaz? Tényleg? – neeeeeeem, csak úgy mondtam. Szerinted? De ezt csak gondoltam.

- Igen. – mondtam hűvös, kimért stílusban. – Elengednél? – néztem csapdába esett kezemre.

Arra számítottam, hogy elenged, és száguldhatok haza. De olyan dolog történt, amire legkevésbé számítottam:

- Nem. – suttogta, és megcsókolt. Azt hittem, ott ájulok el! Úgy éreztem, rózsaszín felhőkön úszkálok… (fujj. nincs több romantikus film!!!) Amikor elengedett, a lehető legnagyobb hülyeséget csináltam, mint később rájöttem.

- Nekem most… öhm… mennem kell. – az volt a fejemben, hogy nemnem. Ez így nem jó… túl gyors…

- Ne menj még! Kérlek… - mondta.

- Nem lehet… Majd beszélünk. Szia! És elmentem. Nem tudom miért. Totálisan össze voltam zavarodva. Ahogy átvágtam a parkon, éreztem, hogy néz. De csak mentem tovább…

9. fejezet

Amikor meglátott, elmosolyodott, és integetett. Visszaintettem, de a mosolyom már valahogy nem sikerült őszintére. Odamentem hozzá, és megölelt. Csak ekkor vettem észre, hogy egy kocsi mellett áll. Nagyon szép, és fekete. És nem is akartam többet tudni róla, mert a 'több'-et már tuti nem értettem volna.

- Ez a tiéd? – kérdeztem.

- Igen. Tetszik? – nagyon boldognak látszott… szörnyen éreztem magam, amiért el kell rontanom a kedvét.

- Persze, öhm… nagyon szép.

- Belülről is megnézed? – ahaa, szóval kocsikázunk. Ajj… hogy fogom elmondani?

- Ühüm… amúgy mikor is tanultál meg vezetni? – kérdeztem.

- Mostanában. – válaszolta. Ennyi? Mostanában? Lehet, hogy el kellene kezdenem aggódni…?

Szóval bemásztam mellé a kocsiba. Annak ellenére, hogy ’mostanában’ tanult meg vezetni, elég jól ment neki. Legalábbis amennyire én meg tudom állapítani… Oké, szóval most. Vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem:

- Valamit el kell mondanom… - csak arra tudtam gondolni, hogy nemfogmenni nemfogmenni nemfogmenni.

- Valami baj van? – nézett rám aggodalmas arccal.

- Hát… nem. Vagyis igen. Ez olyan nehéz! – nem bírtam tovább, elsírtam magam. Olivér leparkolt, és kérdőn nézett rám. Megpróbáltam lenyugodni, de nem nagyon ment. Végül sikerült abbahagyni a sírást… és elmondtam. Mindent. Az egészet, úgy, ahogy van.

- … és tudom, hogy most nagyon utálsz, én is utálom magam, de nem tudok mit csinálni. Nem tehetek róla… - Újra éreztem a könnycseppeket, amik legördültek az arcomon…

Láttam a fájdalmat az arcán, de csak pár másodpercre. Összeszedte magát, és bólintott. Végül azt mondta, amire a legkevésbé számítottam.

- Rendben. Én… megértem. Elfogadom. El tudom képzelni, milyen nehéz lehet most neked. Ez az egész… igazából sejtettem, hogy ez a kapcsolat nem fog sokáig tartani. Ilyen messze egymástól… nem lett volna az igazi. És ha vele boldog leszel… nem állok az utadba. – szinte suttogott, de tisztén hallottam minden szavát.

Még utoljára megöleltem, és csak annyit mondtam: ’köszönöm...’ Aztán kimásztam a kocsiból, és elindultam hazafelé. Nem néztem vissza… Ha megtettem volna, biztosan nem bírom ki, hogy ne kezdjek el megint sírni.

8. fejezet

Reggel vidáman ébredtem, de aztán eszembe jutott, hogy mi lesz ma. Na, rögtön elmúlt a hirtelen jött jókedv. Kicsit depisen nézhettem ki, mert Lana rögtön odajött hozzám, ahogy bementem az osztályba, és azt mondta:

- Szia, Hannah! Lenne kedved ma suli után eljönni velem könyvtárba? Nem szeretek egyedül menni, de már egy csomó könyvet vissza kellene vinnem… - kedvesen mosolygott rám, és már majdnem igent mondtam, de beugrott, hogy hoppá, ma délutánra mást terveztem… bár sokkal szívesebben mentem volna könyvtárba.

- Ooh… Lana… nem lenne jó holnap? Tényleg nagyon szívesen mennék veled… de ma… izé… dolgom van. – reméltem, hogy nem sértődik meg, és tényleg elmegyünk majd, mert már naggyon naggyon szerettem volna megnézni az itteni könyvtárat.

- Persze, nem gond, akkor elmegyünk holnap. – mondta Lana.

Odamentem a helyemre, és leültem Zoey mellé. Aki rögtön elkezdett dumálni, csak úgy, mindenről. Méghozzá elég lelkesen.

- Juuuuuj láttam facebookon hogy kiraktad a One Direction klipeket, úú képzeld, ők a kedvenceiim! Jaj olyan jó hogy most itt lesz koncert… - totál fel volt pörögve.

- Igeen, én is nagyon szeretem őket! Te elmész a koncertre? – kérdeztem, és azon kaptam magam, hogy már én is teli szájjal vigyorgok.

- Hááát, az úgy van, hogy elvileg nem engedtek el, de… elmegyek. – óriási szemekkel bámultam rá… én nem mertem volna ezt megcsinálni.

- Wooow… hát, sok sikert! Jöhetnél velem! Meg a barátnőmmel, aki Magyarországról jön majd. – jutott hirtelen eszembe.

- Jaaajj de jóó, köszi! Nagyon jó ötlet! – úgy láttam, tényleg örül neki.

Becsengettek, úgyhogy nem tudtunk tovább dumálni… De egyszer csak egy papír csúszott felém a padon, Zoey irányából. Ez volt rajta: ’csak azt nem tudom, hogy megyek haza utána…’ Gondolkoztam egy kicsit, majd visszaírtam. ’Aludj nálam!’ és óvatosan, hogy a tanár ne vegye észre, odaadtam a papírt. Elolvasta, felém fordult, és vigyorogva bólintott.

Amúgy ma már elég durva nap volt, két órán is (töri, fizika) feleltem, ami jól sikerült, de azért rendesen megszenvedtem érte. A szünetekben most is sok emberrel beszéltem, legtöbbet filmekről. Kiderült, hogy nagyon jó az osztályközösség, egy csomó programot szoktak együtt csinálni, pl. minden hónapban egyszer, közösen elmennek moziba. Nagyon örülök, és még mindig alig tudom elhinni, hogy ilyen jó osztályba kerültem. Persze ma sem sikerült annyit beszélni Adammel, mint szerettem volna, de elhatároztam, hogy később ráírok facebookon.

Az utolsó óra elmaradt, úgyhogy zenét hallgattam: Young Guns – Bones. Azt hiszem, ezt még sokszor meghallgatom, Nagyon sokszor... Amikor kimentem a suliból, Olivér ott volt, ahogy megígérte. Át kellene gondolnom, mit mondjak neki. Rájöttem: mást nem mondhatok, csak az igazat. Az egészet elmondom. Úgy érzem, ezzel még tartozok neki.

7. fejezet

Ahogy bementem, odajött, és megölelt. Mosolyogtam, bár legszívesebben sírtam volna. Hogy lehetek ilyen…? Rengeteg kérdése volt.

- Hogy vagy? Milyen az új hely? A suli jó? Jól érzed magad itt? – olyan aranyos volt, hogy ennyire érdekli, mi van velem… Ha tényleg tudná, már rég nem lenne itt. Azért mindenre válaszoltam, persze néhány dolgot nem mondtam el… De azt eldöntöttem, hogy el fogom mondani. Nekem nagyon fontos az őszinteség, én is szeretem tudni az igazat, még akkor is, ha fáj… Szóval, elmondom neki. Csak azt nem tudom, hogy mikor, és hogyan.

Sokan mondják, hogy nem tudom elrejteni az érzéseimet, mindig látszik, ha bánt valami. Azt hiszem, ez igaz lehet…

- Hanna… minden oké? Olyan furcsa vagy… Tuti hogy minden rendben? – Hát persze, hogy feltűnik neki…

- Aha, persze, jól vagyok – próbáltam mosolyogni, több-kevesebb sikerrel. Na jó, inkább kevesebb.

- Rendben, te tudod… - nem úgy nézett ki, mint aki elhiszi. – Késő van, most már mennem kell. – mondta, majd megölelt, elbúcsúztunk. Már az ajtóban volt, amikor visszafordult:

- Ja, és holnap eléd megyek, ha végeztél a suliban! – rám kacsintott, és elment.

Ahogy becsuktam a szobám ajtaját, kitört belőlem a zokogás. Nem lenne szabad ezt csinálnom vele… Nem érdemli meg, hogy így viselkedjek vele. Gyorsan odaültem a géphez, felmentem skype-ra, hátha Emma tud segíteni… Persze, most amikor szükségem lett volna rá, nem volt fent. Viszont jött egy üzenetem egy másik nagyon jó barátnőmtől, Lillától, aki szintén One Direction-rajongó. Egy linket küldött, ezzel az üzenettel: „Gondoltam érdekel… ;)” Megnyitottam. Na most a reakciómat körülbelül így lehetne leírni: Elkerekedett szem, óriási vigyor, szobában körbe-körbe ugrálás. Megpróbáltam elmagyarázni anyuéknak, hogy mi van. Furán néztek rám, de szerintem megértették, hogy mi a lényeg. Szóval: One Direction koncert lesz, itt a városban! Totál felpörögtem, és el is felejtettem az egész mai napot. El is mehetek a koncertre, egy feltétellel: nem mehetek egyedül. Ezt még nem tudom, hogy oldom meg, de majd kitalálok valamit. Mert ugye csak nem rángathatok el valakit Magyarországról, csak a koncert miatt… Hirtelen felugrott a skype, ahol láttam, hogy Emma üzent: „meglepiii!” Nem értettem. Visszaírtam: „Mivaaan?” Erre ő csak vigyorgó smiley-kat küldött. Aztán már nem bírtam tovább, és felhívtam. És a mai napon nem tudom hányadik sokkot kaptam, mert azt mondta, hogy holnapután találkozunk. Még mindig nem esett le. Aztán mégis. Emma is meglátogat!!! Ezzel megoldódott a problémám, hogy kivel megyek a koncertre. Próbáltam megnyugodni, és átgondolni a dolgokat. Holnap… és leesett, mit mondott Olivér, mielőtt elment. Nem. Az nem lehet. Nemnemnem. Egyetlen dolgot tehettem, ami a jelenlegi helyzetemben segít: Alvás. Sok alvás. Majd holnap reggel gondolkozom…

6. fejezet

Tehát kimentem a parkba. Jól sejtettem, Adam ott ült a padon. A padomon. A padunkon. Ajj! Na, mindegy. Odamentem hozzá.

- Hali! Leülhetek? – kérdeztem.

- Szia! Persze, nyugodtan. – mosolygott rám. – Hogy tetszik a suli? – kérdezte. Erre nem volt nehéz válaszolni.

- Szuper. Sokkal jobb, mint amire számítottam. – ezt tényleg így gondoltam.

- Miért, mit gondoltál? – nevetett fel, de éreztem, hogy tényleg kíváncsi.

- Hát… őszintén? – bizonytalanodtam el, de bólintott, így folytattam – Azt gondoltam, hogy itt nyominak fognak tartani, nem fognak befogadni meg ilyesmi… hogy nem lesz egy barátom se. – Elég fura fejet vághattam, mert felnevetett.

- Mi ilyen vicces? – kérdeztem tettetett sértődöttséggel.

- Szerintem mindenki kedvel… legalábbis én így vettem észre – mosolygott rám kedvesen. – De miért gondoltad azt, hogy ’nyomi’ leszel? A régi sulidban talán az voltál? – kérdezte. Ahogy a régi sulira gondoltam, eszembe jutott minden. MINDEN. Nem tudtam megszólalni. Adam valószínűleg észrevette, és megértette, hogy erről nem akarok beszélni. Csak ült mellettem csöndben, és ez nagyon jól esett. Hogy nem kezdett el kérdezősködni azonnal hogy ’mi a baj?’ ’valami rosszat mondtam’ vagy ilyesmik. Már éppen elkezdtem mondani valamit, hogy beszéljünk valamiről, de nem tudtam megszólalni, mert megcsörrent a telefonom. Ajj, nem lehetne békén hagyni? Most az egyszer? De amikor rájöttem, mit jelent az, hogy a Superman a csengőhang, lefagytam. Az nem lehet!!! Pont ő. Olivér. Ez nem lehet igaz! De azért felvettem, bunkóság lett volna kinyomni. Ránéztem Adamre… az arcáról nem tudtam leolvasni semmit. De amikor elkezdtem magyarul beszélni, na akkor elég érdekes fejet vágott! Csak arra tudtam gondolni, hogy ez a hívás most nagyon nem hiányzott. Nem értettem, miért hív. Azt beszéltük meg, hogy skype-on beszélünk, vagy facebookon, vagy ilyesmi… Mert ugye onnan ide telefonálni, nem egy olcsó dolog. És amúgy is…

Amikor elmondta, hogy miért hívott, szinte sokkot kaptam. A repülőtéren van. Itt. És jön. Hozzám! Mert hiányoztam neki. Ez romantikus, aranyos, meg minden, de pont most…? Na és akkor jöjjön a kedvenc kérdésem, amit mostanában elég sokszor kérdezek magamtól: Mit csináljak??? Amikor letettem a telefont, ránéztem Adamre. Kb ezt tudtam leolvasni az arcáról: Most meg mi van??? Úgyhogy kezdhettem magyarázkodni.

- Bocsi, tényleg, ez rosszkor jött, de muszáj mennem, majd beszélünk, sziaa! – hadartam el, és már rohantam is hazafelé. Nem néztem vissza. Nem mertem…

Ezek után szerintem szóba se fog állni velem. Milyen már ez, komolyan? Amikor éppen beszélgetünk, ketten vagyunk, mindig el kell rohannom. De most nem erre kell gondolnom, hanem arra, hogy mit fogok kezdeni Olivérrel…

Amikor beértem az utcába, már láttam, hogy a szüleim kint állnak a kapuban. És nagyon mosolyognak. Ajjajj. Lelassítottam, mert eddig szinte futottam. Bementem az ajtón. És pont az történt, amire számítottam… 

5. fejezet

Annak ellenére, hogy pénteken voltam bent a suliban, egész hétvégén idegeskedtem. Mi lesz, ha mondjuk, feleltetnek, és nem tudok semmit? De nem akarok hazudni magamnak, persze, Adam miatt is ideges voltam. Egész nap One Direction számokat dúdoltam, aminek az lett a vége, hogy már mindenki kikészült tőle, én meg ’csakazértis’ üzemmódba váltva folytattam. Ezzel sikerült kizavarnom a fejemből a suli gondolatát is. Vasárnap kimentem a parkba, mert nem volt jobb dolgom. Nem vártam, hogy ott legyen, de azért jó lett volna. Egyik új kedvenc könyvemet vittem, a Dorian Gray arcképét. 6-ra hazamentem, mert kezdett hűvös lenni. Bepakoltam a sulicuccokat hétfőre a szép új táskámba, amit nemrég kaptam. Jó előre gondolkodva kiválasztottam, mit veszek fel, hogy ne reggel kapjak idegbajt mert nem találok valamit. Meghallgattam pár számot, amit mostanában találtam, és lett egy új kedvencem: Karmin – Brokenhearted. Ettől persze teljesen felpörögtem, és csak jóval éjfél után aludtam el. Ennek az lett az eredménye, hogy reggel, amikor belenéztem a tükörbe, megijedtem az arctól, ami visszanézett rám. Gyorsan felkentem egy kis alapozót, minimális sminket, ami nem feltűnő, de nem is látszik nagyon. Elindultam a suliba, sokkal korábban, mint kellett volna, de nem is baj, mert útközben eszembe jutott, hogy otthon hagytam a könyvem. Szóval mikor másodszor elindultam, már siethettem. Amikor beléptem a terembe, totál ledöbbentem: Az osztályom az érkezésem tiszteletére feldíszítette a termet, és egy kis köszöntővel fogadtak. Ami abból állt, hogy én megálltam a tanári asztal mellett, és mindenki mondott pár sort, hogy mennyire örül nekem, milyen jó, hogy új osztálytárs jött, stb. Ez nagyon kedves volt tőlük, teljesen meghatódtam. Amikor Adam beszélt, totál elvörösödtem, de remélem, a többiek nem vették észre. Aztán megpróbáltam nem felhúzni magam azon, hogy amikor Tiffany beszélt, rám se nézett… De ezt hamar el is felejtettem, mert mindenki egyszerre akart beszélgetni velem. Nem hittem volna, hogy ennyiszer el lehet mesélni ugyanazt a történetet, de nekem sikerült. Főleg Magyarországról kérdezgettek, mert hát errefelé nem sokat hallani róla… Adammal nem sikerült annyit beszélgetni, mint szerettem volna, ezért úgy döntöttem, suli után kimegyek a parkba. Próba szerencse. A nap folyamán még az is kiderült, hogy itt még jobb tanuló lehetek, mint voltam. Ennek nagyon örültem. A tanárok is normálisak, bár itt is megvannak a ’minden-órán-doga’ vagy ’felelésnél szétszívat’ fajták. Hát igen, olyanok mindenhol vannak. Ma szerencsére még nem kaptam jegyet semmire, de mindenből kellett írnom egy szintfelmérő tesztet. otthon mindent részletesen el kellett mesélnem, pedig már indultam volna a parkba. Aztán még felhívott Emma is, hogy elmesélje, Robi, a barátja, ma elvitte moziba, és hűű de jó volt, stb. Na, gondoltam, ma már nem jutok ki a házból… Aztán nagy nehezen befejeztük a telefonálást, én meg rohantam egyenesen a parkba…