10. fejezet

Hazaérve meglepetés fogadott: Emma. Annyira örültem neki, hogy rögtön a nyakába ugrottam, és nem is akartam elengedni. Annyira hiányzott! Elmeséltem neki a mai napot.

- Jól tetted, hogy elmondtad. Tényleg…és mi van Adammel? – hát, jó kérdés…
- Nem tudom. Fogalmam sincs. Szinte alig beszéltünk mostanában… Na és veled mizu? – amint kiderült, Emmával is sok minden történt. A barátjával, Milánnal nagyon szereteik egymást, én meg örülök, hogy legalább a barátnőmnek rendben van az élete. Ezzel sikerült is elterelnie a figyelmemet a saját bajaimról. Jól szórakoztunk, megnéztünk egy csomó filmet, sírtunk, röhögtünk, vagy mindkettőt egyszerre. Szóval csak egy szokásos ’csajos este’. De nem felejtettem el, hogy holnap suli, úgyhogy azért időben elaludtunk. Na jó, éjfél körül.

Emma reggel elkísért a suliba, úgyhogy nem unatkoztam az úton. Ami kb 10 perc. Na mindegy. Aztán jött a csütörtök…péntek… és nem történt semmi. Semmi. És ettől kezdtem megőrülni. Szombaton, ugye, One Direction koncert. Pénteken délután már másra sem tudtam gondolni. Folyamatos ismétlésre állítottam az Up All Night albumot, és azt hiszem, a végén már Emmának is elege volt belőlem. Nem csodálom… Szombaton már reggel 8-kor (!!!) ébren voltam, pedig híres vagyok arról, hogy irtó sokat bírok aludni. Délután már úgy éreztem, hogy ebből elég, le kell nyugodnom. Ezért kimentem a parkba. Leültem a padra, hátrahajtottam a fejem. Hagytam, hogy a nap süsse az arcomat. Becsuktam a szemem. Ma kivételesen meleg volt, és nagyon jól esett ez a kis napozás. Dúdoltam is szokás szerint, a Call Me Maybe-t. Egyszer csak észrevettem, hogy valaki leül mellém. De nem foglalkoztam vele. Nem volt hozzá kedvem. Még csak ki sem nyitottam a szemem.

- Hannah… beszélnünk kell. – na ERRE rögtön felpattant a szemem. OMG. Ez Adam. Mit akarhat…?

- Ümmm… oké. – mondtam, bár inkább kérdésnek hangzott.

- Szóval… azt akarom mondani, hogy nagyon kedvellek. Nagyon. Amikor először találkoztunk, tudtam, hogy itt lesz valami. És ha jól sejtem, te is kedvelsz engem. – itt megállt, és rám nézett. Én meg kb úgy néztem rá, mint aki ufót lát. Amikor a szemembe nézett, nem bírtam állni a tekintetét, elfordítottam a fejem. Aztán folytatta. - De agy valamit nem értek. Ha ez tényleg így van, miért nem mondtad, hogy van barátod? Ha elmondtad volna, én megértem, és leszállok rólad. De mástól kellett megtudnom, és egy nagyon rosszul esett. – amikor ezt mondta, rögtön arra gondoltam: kitől tudhatta meg…?

Nem tudtam, mit mondjak ezek után. Végül úgy döntöttem, nem gondolkozok, csak mondom, ami jön.

- Nem kérdezted – na jó ez szánalmas kifogás… - Amúgy meg, pont tegnap szakítottam vele. Miattad. - Azt hiszem, ez egy kicsit durva volt. Na mindegy. Megfordultam, és már mentem volna, de elkapta a csuklómat, és visszahúzott. Csak az járt a fejemben: erős. Nagyon erős. A szemembe nézett és azt kérdezte:

- Ez igaz? Tényleg? – neeeeeeem, csak úgy mondtam. Szerinted? De ezt csak gondoltam.

- Igen. – mondtam hűvös, kimért stílusban. – Elengednél? – néztem csapdába esett kezemre.

Arra számítottam, hogy elenged, és száguldhatok haza. De olyan dolog történt, amire legkevésbé számítottam:

- Nem. – suttogta, és megcsókolt. Azt hittem, ott ájulok el! Úgy éreztem, rózsaszín felhőkön úszkálok… (fujj. nincs több romantikus film!!!) Amikor elengedett, a lehető legnagyobb hülyeséget csináltam, mint később rájöttem.

- Nekem most… öhm… mennem kell. – az volt a fejemben, hogy nemnem. Ez így nem jó… túl gyors…

- Ne menj még! Kérlek… - mondta.

- Nem lehet… Majd beszélünk. Szia! És elmentem. Nem tudom miért. Totálisan össze voltam zavarodva. Ahogy átvágtam a parkon, éreztem, hogy néz. De csak mentem tovább…

9. fejezet

Amikor meglátott, elmosolyodott, és integetett. Visszaintettem, de a mosolyom már valahogy nem sikerült őszintére. Odamentem hozzá, és megölelt. Csak ekkor vettem észre, hogy egy kocsi mellett áll. Nagyon szép, és fekete. És nem is akartam többet tudni róla, mert a 'több'-et már tuti nem értettem volna.

- Ez a tiéd? – kérdeztem.

- Igen. Tetszik? – nagyon boldognak látszott… szörnyen éreztem magam, amiért el kell rontanom a kedvét.

- Persze, öhm… nagyon szép.

- Belülről is megnézed? – ahaa, szóval kocsikázunk. Ajj… hogy fogom elmondani?

- Ühüm… amúgy mikor is tanultál meg vezetni? – kérdeztem.

- Mostanában. – válaszolta. Ennyi? Mostanában? Lehet, hogy el kellene kezdenem aggódni…?

Szóval bemásztam mellé a kocsiba. Annak ellenére, hogy ’mostanában’ tanult meg vezetni, elég jól ment neki. Legalábbis amennyire én meg tudom állapítani… Oké, szóval most. Vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem:

- Valamit el kell mondanom… - csak arra tudtam gondolni, hogy nemfogmenni nemfogmenni nemfogmenni.

- Valami baj van? – nézett rám aggodalmas arccal.

- Hát… nem. Vagyis igen. Ez olyan nehéz! – nem bírtam tovább, elsírtam magam. Olivér leparkolt, és kérdőn nézett rám. Megpróbáltam lenyugodni, de nem nagyon ment. Végül sikerült abbahagyni a sírást… és elmondtam. Mindent. Az egészet, úgy, ahogy van.

- … és tudom, hogy most nagyon utálsz, én is utálom magam, de nem tudok mit csinálni. Nem tehetek róla… - Újra éreztem a könnycseppeket, amik legördültek az arcomon…

Láttam a fájdalmat az arcán, de csak pár másodpercre. Összeszedte magát, és bólintott. Végül azt mondta, amire a legkevésbé számítottam.

- Rendben. Én… megértem. Elfogadom. El tudom képzelni, milyen nehéz lehet most neked. Ez az egész… igazából sejtettem, hogy ez a kapcsolat nem fog sokáig tartani. Ilyen messze egymástól… nem lett volna az igazi. És ha vele boldog leszel… nem állok az utadba. – szinte suttogott, de tisztén hallottam minden szavát.

Még utoljára megöleltem, és csak annyit mondtam: ’köszönöm...’ Aztán kimásztam a kocsiból, és elindultam hazafelé. Nem néztem vissza… Ha megtettem volna, biztosan nem bírom ki, hogy ne kezdjek el megint sírni.

8. fejezet

Reggel vidáman ébredtem, de aztán eszembe jutott, hogy mi lesz ma. Na, rögtön elmúlt a hirtelen jött jókedv. Kicsit depisen nézhettem ki, mert Lana rögtön odajött hozzám, ahogy bementem az osztályba, és azt mondta:

- Szia, Hannah! Lenne kedved ma suli után eljönni velem könyvtárba? Nem szeretek egyedül menni, de már egy csomó könyvet vissza kellene vinnem… - kedvesen mosolygott rám, és már majdnem igent mondtam, de beugrott, hogy hoppá, ma délutánra mást terveztem… bár sokkal szívesebben mentem volna könyvtárba.

- Ooh… Lana… nem lenne jó holnap? Tényleg nagyon szívesen mennék veled… de ma… izé… dolgom van. – reméltem, hogy nem sértődik meg, és tényleg elmegyünk majd, mert már naggyon naggyon szerettem volna megnézni az itteni könyvtárat.

- Persze, nem gond, akkor elmegyünk holnap. – mondta Lana.

Odamentem a helyemre, és leültem Zoey mellé. Aki rögtön elkezdett dumálni, csak úgy, mindenről. Méghozzá elég lelkesen.

- Juuuuuj láttam facebookon hogy kiraktad a One Direction klipeket, úú képzeld, ők a kedvenceiim! Jaj olyan jó hogy most itt lesz koncert… - totál fel volt pörögve.

- Igeen, én is nagyon szeretem őket! Te elmész a koncertre? – kérdeztem, és azon kaptam magam, hogy már én is teli szájjal vigyorgok.

- Hááát, az úgy van, hogy elvileg nem engedtek el, de… elmegyek. – óriási szemekkel bámultam rá… én nem mertem volna ezt megcsinálni.

- Wooow… hát, sok sikert! Jöhetnél velem! Meg a barátnőmmel, aki Magyarországról jön majd. – jutott hirtelen eszembe.

- Jaaajj de jóó, köszi! Nagyon jó ötlet! – úgy láttam, tényleg örül neki.

Becsengettek, úgyhogy nem tudtunk tovább dumálni… De egyszer csak egy papír csúszott felém a padon, Zoey irányából. Ez volt rajta: ’csak azt nem tudom, hogy megyek haza utána…’ Gondolkoztam egy kicsit, majd visszaírtam. ’Aludj nálam!’ és óvatosan, hogy a tanár ne vegye észre, odaadtam a papírt. Elolvasta, felém fordult, és vigyorogva bólintott.

Amúgy ma már elég durva nap volt, két órán is (töri, fizika) feleltem, ami jól sikerült, de azért rendesen megszenvedtem érte. A szünetekben most is sok emberrel beszéltem, legtöbbet filmekről. Kiderült, hogy nagyon jó az osztályközösség, egy csomó programot szoktak együtt csinálni, pl. minden hónapban egyszer, közösen elmennek moziba. Nagyon örülök, és még mindig alig tudom elhinni, hogy ilyen jó osztályba kerültem. Persze ma sem sikerült annyit beszélni Adammel, mint szerettem volna, de elhatároztam, hogy később ráírok facebookon.

Az utolsó óra elmaradt, úgyhogy zenét hallgattam: Young Guns – Bones. Azt hiszem, ezt még sokszor meghallgatom, Nagyon sokszor... Amikor kimentem a suliból, Olivér ott volt, ahogy megígérte. Át kellene gondolnom, mit mondjak neki. Rájöttem: mást nem mondhatok, csak az igazat. Az egészet elmondom. Úgy érzem, ezzel még tartozok neki.