Na, ennyit arról, hogy megpróbálok lenyugodni. Otthon
fel-alá járkáltam totál idegesen, és nem tudtam, mit csináljak. Teljesen össze
voltam zavarodva. természetesen megint a zene mentett meg… Végighallgattam az
összes Birdy és Ed Sheeran-számot, ami lenyugtatott, végül a Give Me Love-ra
aludtam el.
Reggel zombi-fejjel ébredtem, és éreztem, hogy nem kellene
tükörbe néznem… de mégis megtettem. Ijesztő élmény volt. Rosszabb, mint egy
horrorfilm. Gyorsan lezuhanyoztam. Meghallottam, hogy csörög a mobilom, ezért
csöpögve, törölközőben átrohantam a szobámba. Azt a kis jelentéktelen tényt,
hogy majdnem elcsúsztam és bevágtam a fejem az ajtófélfába, nem is érdemes
említeni… Aztán persze mire megtaláltam a mobilom a nagynagy rumliban, akárki
is hívott, lerakta. Aztán el is felejtettem a telefonomat, mert Emma lent az
ebédlőben bekapcsolta a rádiót… és természetesen One Direction ment. Miután
villámgyorsan felkaptam magamra a ruhákat, lerohantam, de pont vége lett a
számnak… Ezért bekapcsoltam a hifit, és elindítottam az Up All Night albumot,
folyamatos ismétlésre állítva. Az One Directionról meg eszembe jutott, hogy mi is
lesz ma. WOW.
Rájöttem, hogy iszonyat éhes vagyok, de Emma inkább
átvállalta a reggeli készítését, mert úgy gondolta (és nem tévedett) hogy a
mostani állapotomban nem lenne abból semmi jó, ha kés kerülne a kezembe.
Az egész napom agy telt… percenként rám jött a hülyeség (az
amúgy átlag 5 perc helyett) és Emma is alig bírt leállítani. Pedig ő le tud. Az
esetek nagy részében.
Néha persze (na jó, elég sokszor) eszembe jutott Adam is, de
ilyenkor próbáltam másra gondolni. Bekapcsoltam a rádiót, ahol éppen Rebecca
Ferguson – Nothing’s Real But Love c. száma ment. Na, ez sem segített… Inkább
elővettem az iPodomat, és Linkin Park – In The End-et hallgattam. Aztán nem
bírtam ki, elkezdtem gondolkodnia történteken. Azon tűnődtem, hogy biztosan
totál idiótának tart, amiért csak úgy elrohantam. És talán igaza is van. És
teljesen össze van zavarodva, gondolom. Egyszer felhívott dél körül, de nem
vettem fel. Nem tudtam volna mit mondani. Ezért csak hallgattam a csengőhangom:
Hot Chelle Rae – Honestly. Na igen, őszintén…
Nem tudom, mit tehetnék most. Már megint nem tudom. Hogy
lehetek ilyen szerencsétlen…? Azon kezdtem gondolkozni, hogy miért is mentem
el. Hiszen szeretem! De azt hiszem, túl hirtelen jött ez az egész. Nem
számítottam rá. Úgy döntöttem, hétfőn, a suliban beszélek vele. Ha egyáltalán
még szóba áll velem…
