5. fejezet

Annak ellenére, hogy pénteken voltam bent a suliban, egész hétvégén idegeskedtem. Mi lesz, ha mondjuk, feleltetnek, és nem tudok semmit? De nem akarok hazudni magamnak, persze, Adam miatt is ideges voltam. Egész nap One Direction számokat dúdoltam, aminek az lett a vége, hogy már mindenki kikészült tőle, én meg ’csakazértis’ üzemmódba váltva folytattam. Ezzel sikerült kizavarnom a fejemből a suli gondolatát is. Vasárnap kimentem a parkba, mert nem volt jobb dolgom. Nem vártam, hogy ott legyen, de azért jó lett volna. Egyik új kedvenc könyvemet vittem, a Dorian Gray arcképét. 6-ra hazamentem, mert kezdett hűvös lenni. Bepakoltam a sulicuccokat hétfőre a szép új táskámba, amit nemrég kaptam. Jó előre gondolkodva kiválasztottam, mit veszek fel, hogy ne reggel kapjak idegbajt mert nem találok valamit. Meghallgattam pár számot, amit mostanában találtam, és lett egy új kedvencem: Karmin – Brokenhearted. Ettől persze teljesen felpörögtem, és csak jóval éjfél után aludtam el. Ennek az lett az eredménye, hogy reggel, amikor belenéztem a tükörbe, megijedtem az arctól, ami visszanézett rám. Gyorsan felkentem egy kis alapozót, minimális sminket, ami nem feltűnő, de nem is látszik nagyon. Elindultam a suliba, sokkal korábban, mint kellett volna, de nem is baj, mert útközben eszembe jutott, hogy otthon hagytam a könyvem. Szóval mikor másodszor elindultam, már siethettem. Amikor beléptem a terembe, totál ledöbbentem: Az osztályom az érkezésem tiszteletére feldíszítette a termet, és egy kis köszöntővel fogadtak. Ami abból állt, hogy én megálltam a tanári asztal mellett, és mindenki mondott pár sort, hogy mennyire örül nekem, milyen jó, hogy új osztálytárs jött, stb. Ez nagyon kedves volt tőlük, teljesen meghatódtam. Amikor Adam beszélt, totál elvörösödtem, de remélem, a többiek nem vették észre. Aztán megpróbáltam nem felhúzni magam azon, hogy amikor Tiffany beszélt, rám se nézett… De ezt hamar el is felejtettem, mert mindenki egyszerre akart beszélgetni velem. Nem hittem volna, hogy ennyiszer el lehet mesélni ugyanazt a történetet, de nekem sikerült. Főleg Magyarországról kérdezgettek, mert hát errefelé nem sokat hallani róla… Adammal nem sikerült annyit beszélgetni, mint szerettem volna, ezért úgy döntöttem, suli után kimegyek a parkba. Próba szerencse. A nap folyamán még az is kiderült, hogy itt még jobb tanuló lehetek, mint voltam. Ennek nagyon örültem. A tanárok is normálisak, bár itt is megvannak a ’minden-órán-doga’ vagy ’felelésnél szétszívat’ fajták. Hát igen, olyanok mindenhol vannak. Ma szerencsére még nem kaptam jegyet semmire, de mindenből kellett írnom egy szintfelmérő tesztet. otthon mindent részletesen el kellett mesélnem, pedig már indultam volna a parkba. Aztán még felhívott Emma is, hogy elmesélje, Robi, a barátja, ma elvitte moziba, és hűű de jó volt, stb. Na, gondoltam, ma már nem jutok ki a házból… Aztán nagy nehezen befejeztük a telefonálást, én meg rohantam egyenesen a parkba…