7. fejezet

Ahogy bementem, odajött, és megölelt. Mosolyogtam, bár legszívesebben sírtam volna. Hogy lehetek ilyen…? Rengeteg kérdése volt.

- Hogy vagy? Milyen az új hely? A suli jó? Jól érzed magad itt? – olyan aranyos volt, hogy ennyire érdekli, mi van velem… Ha tényleg tudná, már rég nem lenne itt. Azért mindenre válaszoltam, persze néhány dolgot nem mondtam el… De azt eldöntöttem, hogy el fogom mondani. Nekem nagyon fontos az őszinteség, én is szeretem tudni az igazat, még akkor is, ha fáj… Szóval, elmondom neki. Csak azt nem tudom, hogy mikor, és hogyan.

Sokan mondják, hogy nem tudom elrejteni az érzéseimet, mindig látszik, ha bánt valami. Azt hiszem, ez igaz lehet…

- Hanna… minden oké? Olyan furcsa vagy… Tuti hogy minden rendben? – Hát persze, hogy feltűnik neki…

- Aha, persze, jól vagyok – próbáltam mosolyogni, több-kevesebb sikerrel. Na jó, inkább kevesebb.

- Rendben, te tudod… - nem úgy nézett ki, mint aki elhiszi. – Késő van, most már mennem kell. – mondta, majd megölelt, elbúcsúztunk. Már az ajtóban volt, amikor visszafordult:

- Ja, és holnap eléd megyek, ha végeztél a suliban! – rám kacsintott, és elment.

Ahogy becsuktam a szobám ajtaját, kitört belőlem a zokogás. Nem lenne szabad ezt csinálnom vele… Nem érdemli meg, hogy így viselkedjek vele. Gyorsan odaültem a géphez, felmentem skype-ra, hátha Emma tud segíteni… Persze, most amikor szükségem lett volna rá, nem volt fent. Viszont jött egy üzenetem egy másik nagyon jó barátnőmtől, Lillától, aki szintén One Direction-rajongó. Egy linket küldött, ezzel az üzenettel: „Gondoltam érdekel… ;)” Megnyitottam. Na most a reakciómat körülbelül így lehetne leírni: Elkerekedett szem, óriási vigyor, szobában körbe-körbe ugrálás. Megpróbáltam elmagyarázni anyuéknak, hogy mi van. Furán néztek rám, de szerintem megértették, hogy mi a lényeg. Szóval: One Direction koncert lesz, itt a városban! Totál felpörögtem, és el is felejtettem az egész mai napot. El is mehetek a koncertre, egy feltétellel: nem mehetek egyedül. Ezt még nem tudom, hogy oldom meg, de majd kitalálok valamit. Mert ugye csak nem rángathatok el valakit Magyarországról, csak a koncert miatt… Hirtelen felugrott a skype, ahol láttam, hogy Emma üzent: „meglepiii!” Nem értettem. Visszaírtam: „Mivaaan?” Erre ő csak vigyorgó smiley-kat küldött. Aztán már nem bírtam tovább, és felhívtam. És a mai napon nem tudom hányadik sokkot kaptam, mert azt mondta, hogy holnapután találkozunk. Még mindig nem esett le. Aztán mégis. Emma is meglátogat!!! Ezzel megoldódott a problémám, hogy kivel megyek a koncertre. Próbáltam megnyugodni, és átgondolni a dolgokat. Holnap… és leesett, mit mondott Olivér, mielőtt elment. Nem. Az nem lehet. Nemnemnem. Egyetlen dolgot tehettem, ami a jelenlegi helyzetemben segít: Alvás. Sok alvás. Majd holnap reggel gondolkozom…

6. fejezet

Tehát kimentem a parkba. Jól sejtettem, Adam ott ült a padon. A padomon. A padunkon. Ajj! Na, mindegy. Odamentem hozzá.

- Hali! Leülhetek? – kérdeztem.

- Szia! Persze, nyugodtan. – mosolygott rám. – Hogy tetszik a suli? – kérdezte. Erre nem volt nehéz válaszolni.

- Szuper. Sokkal jobb, mint amire számítottam. – ezt tényleg így gondoltam.

- Miért, mit gondoltál? – nevetett fel, de éreztem, hogy tényleg kíváncsi.

- Hát… őszintén? – bizonytalanodtam el, de bólintott, így folytattam – Azt gondoltam, hogy itt nyominak fognak tartani, nem fognak befogadni meg ilyesmi… hogy nem lesz egy barátom se. – Elég fura fejet vághattam, mert felnevetett.

- Mi ilyen vicces? – kérdeztem tettetett sértődöttséggel.

- Szerintem mindenki kedvel… legalábbis én így vettem észre – mosolygott rám kedvesen. – De miért gondoltad azt, hogy ’nyomi’ leszel? A régi sulidban talán az voltál? – kérdezte. Ahogy a régi sulira gondoltam, eszembe jutott minden. MINDEN. Nem tudtam megszólalni. Adam valószínűleg észrevette, és megértette, hogy erről nem akarok beszélni. Csak ült mellettem csöndben, és ez nagyon jól esett. Hogy nem kezdett el kérdezősködni azonnal hogy ’mi a baj?’ ’valami rosszat mondtam’ vagy ilyesmik. Már éppen elkezdtem mondani valamit, hogy beszéljünk valamiről, de nem tudtam megszólalni, mert megcsörrent a telefonom. Ajj, nem lehetne békén hagyni? Most az egyszer? De amikor rájöttem, mit jelent az, hogy a Superman a csengőhang, lefagytam. Az nem lehet!!! Pont ő. Olivér. Ez nem lehet igaz! De azért felvettem, bunkóság lett volna kinyomni. Ránéztem Adamre… az arcáról nem tudtam leolvasni semmit. De amikor elkezdtem magyarul beszélni, na akkor elég érdekes fejet vágott! Csak arra tudtam gondolni, hogy ez a hívás most nagyon nem hiányzott. Nem értettem, miért hív. Azt beszéltük meg, hogy skype-on beszélünk, vagy facebookon, vagy ilyesmi… Mert ugye onnan ide telefonálni, nem egy olcsó dolog. És amúgy is…

Amikor elmondta, hogy miért hívott, szinte sokkot kaptam. A repülőtéren van. Itt. És jön. Hozzám! Mert hiányoztam neki. Ez romantikus, aranyos, meg minden, de pont most…? Na és akkor jöjjön a kedvenc kérdésem, amit mostanában elég sokszor kérdezek magamtól: Mit csináljak??? Amikor letettem a telefont, ránéztem Adamre. Kb ezt tudtam leolvasni az arcáról: Most meg mi van??? Úgyhogy kezdhettem magyarázkodni.

- Bocsi, tényleg, ez rosszkor jött, de muszáj mennem, majd beszélünk, sziaa! – hadartam el, és már rohantam is hazafelé. Nem néztem vissza. Nem mertem…

Ezek után szerintem szóba se fog állni velem. Milyen már ez, komolyan? Amikor éppen beszélgetünk, ketten vagyunk, mindig el kell rohannom. De most nem erre kell gondolnom, hanem arra, hogy mit fogok kezdeni Olivérrel…

Amikor beértem az utcába, már láttam, hogy a szüleim kint állnak a kapuban. És nagyon mosolyognak. Ajjajj. Lelassítottam, mert eddig szinte futottam. Bementem az ajtón. És pont az történt, amire számítottam… 

5. fejezet

Annak ellenére, hogy pénteken voltam bent a suliban, egész hétvégén idegeskedtem. Mi lesz, ha mondjuk, feleltetnek, és nem tudok semmit? De nem akarok hazudni magamnak, persze, Adam miatt is ideges voltam. Egész nap One Direction számokat dúdoltam, aminek az lett a vége, hogy már mindenki kikészült tőle, én meg ’csakazértis’ üzemmódba váltva folytattam. Ezzel sikerült kizavarnom a fejemből a suli gondolatát is. Vasárnap kimentem a parkba, mert nem volt jobb dolgom. Nem vártam, hogy ott legyen, de azért jó lett volna. Egyik új kedvenc könyvemet vittem, a Dorian Gray arcképét. 6-ra hazamentem, mert kezdett hűvös lenni. Bepakoltam a sulicuccokat hétfőre a szép új táskámba, amit nemrég kaptam. Jó előre gondolkodva kiválasztottam, mit veszek fel, hogy ne reggel kapjak idegbajt mert nem találok valamit. Meghallgattam pár számot, amit mostanában találtam, és lett egy új kedvencem: Karmin – Brokenhearted. Ettől persze teljesen felpörögtem, és csak jóval éjfél után aludtam el. Ennek az lett az eredménye, hogy reggel, amikor belenéztem a tükörbe, megijedtem az arctól, ami visszanézett rám. Gyorsan felkentem egy kis alapozót, minimális sminket, ami nem feltűnő, de nem is látszik nagyon. Elindultam a suliba, sokkal korábban, mint kellett volna, de nem is baj, mert útközben eszembe jutott, hogy otthon hagytam a könyvem. Szóval mikor másodszor elindultam, már siethettem. Amikor beléptem a terembe, totál ledöbbentem: Az osztályom az érkezésem tiszteletére feldíszítette a termet, és egy kis köszöntővel fogadtak. Ami abból állt, hogy én megálltam a tanári asztal mellett, és mindenki mondott pár sort, hogy mennyire örül nekem, milyen jó, hogy új osztálytárs jött, stb. Ez nagyon kedves volt tőlük, teljesen meghatódtam. Amikor Adam beszélt, totál elvörösödtem, de remélem, a többiek nem vették észre. Aztán megpróbáltam nem felhúzni magam azon, hogy amikor Tiffany beszélt, rám se nézett… De ezt hamar el is felejtettem, mert mindenki egyszerre akart beszélgetni velem. Nem hittem volna, hogy ennyiszer el lehet mesélni ugyanazt a történetet, de nekem sikerült. Főleg Magyarországról kérdezgettek, mert hát errefelé nem sokat hallani róla… Adammal nem sikerült annyit beszélgetni, mint szerettem volna, ezért úgy döntöttem, suli után kimegyek a parkba. Próba szerencse. A nap folyamán még az is kiderült, hogy itt még jobb tanuló lehetek, mint voltam. Ennek nagyon örültem. A tanárok is normálisak, bár itt is megvannak a ’minden-órán-doga’ vagy ’felelésnél szétszívat’ fajták. Hát igen, olyanok mindenhol vannak. Ma szerencsére még nem kaptam jegyet semmire, de mindenből kellett írnom egy szintfelmérő tesztet. otthon mindent részletesen el kellett mesélnem, pedig már indultam volna a parkba. Aztán még felhívott Emma is, hogy elmesélje, Robi, a barátja, ma elvitte moziba, és hűű de jó volt, stb. Na, gondoltam, ma már nem jutok ki a házból… Aztán nagy nehezen befejeztük a telefonálást, én meg rohantam egyenesen a parkba…

4. fejezet

A reggelt inkább átugornám, elég brutális volt… Csak a szokásos ’nemtudommitvegyekfel’ vagy ’hovaraktamamobilom’ és hasonlók.

Amikor odaértem a sulihoz (gyalog mentem, közel van), az első gondolatom az volt: ez nagy. Az iskola több épületből állt, és egyenként voltak akkorák, mint a régi sulim egyedül. Lassan kezdtem pánikolni. Hogy fogom megtalálni a termeket? A portánál egy kedves, fiatal nő várt, és kiderült róla, hogy ő az igazgató. Végigvezetett az iskolán (jó sokáig tartott), odaadta a tankönyveket, végül megálltunk egy terem előtt.

- Ez a te osztályod tanterme. – mondta – Ha gondolod, bemehetsz, és megnézhetsz pár órát.

- Rendben, azt hiszem, maradok. – mondtam mosolyogva, bár igazából annyira izgultam, hogy csodálkoztam, hogy tudok egyáltalán megmoccanni. – És köszönök mindent! – tettem hozzá. Az igazgatónő bólintott, majd elköszönt, és elment az irodája felé.

Vettem egy nagy levegőt, kopogtam, és beléptem a terembe.

Valószínűleg számítottak arra, hogy bejövök, mert sem a tanár, sem az osztály nem lepődött meg, amikor bementem. Egy halk ’jó napot tanár úr’ és ’sziasztok’ hagyta el a számat, de szerintem senki se hallotta. Talán a tanár mégis, mert megszólalt:

- Szervusz! Gyerekek, ő itt az új osztálytársatok, Hannah. Jövő héttől ő is ide fog járni. – mondta, és amíg ő elmondott még pár dolgot, addig én körülnéztem az osztályban... és kis híján sokkot kaptam. Az első ember, akit megláttam, Adam volt, egy óriási vigyorral az arcán. Rám kacsintott, mire én még levegőt is elfelejtettem venni. Amikor (jó sokára) el tudtam fordulni tőle, végignéztem a többieken. Nagyrészt kedves, mosolygós arcok. Most nem részletezem a megismerkedős részt, hanem leírom, milyennek ismertem meg az osztályt.

Van egy Harry nevű srác, nagyon vicces, és jófej, vele tuti jóban leszek. Zoey, aki a padtársam lesz, kedves lány, és nagyon szép. Lana személyében megtaláltam a könyvmoly-társamat, szóval már azt is tudom, kivel fogok könyvtárba járni… Kim, a stréber csaj nem olyan menő, de szerintem ettől függetlenül jófej. Az osztály ’kockája’, Ed, rögtön bejelölt facebook-on. Na, igen, neki így megy az ismerkedés. És most jön az a 3 ember, aki nem mosolygott, amikor beléptem, de még csak nem is köszöntek. Tiffany, a szöszi plázacica, és követői, Kitty és Gina. Róluk ezért nem is tudok mit mondani, csak mit ránézésre lehet tudni. Az meg kb annyi hogy szerintem még életükben nem nyitottak ki könyvet, minden gondolatuk a divat, ruhák, és hasonlók körül forog. Mondhatnánk azt is, hogy az én tökéletes ellentéteim. Jason a tipikus szépfiú, akiért majdnem minden lány megőrül. Hát, én vagyok az élő példa, hogy tényleg csak majdnem minden lány. És Amy, a zenefüggő, akivel ez alapján szintén nagyon jóban leszek. Ennyi az osztály. 12 fő. Nem sok, de állítólag jó a közösség. Na, ezt majd meglátjuk. Az osztályfőnök is elég normális, bár néha egy kicsit túlpörög. Na mindegy. Azt hiszem, nem lesz olyan rossz, mint gondoltam volna.

Vidáman mentem haza az iskolalátogatás után. Ahogy hazaértem, bekapcsoltam a gépet, és felmentem facebbok-ra. Szépen visszajelölgettem az új osztálytársaimat, és nem lepődtem meg rajta, hogy hárommal kevesebben jelöltek be, mint az osztálylétszám. No comment.

Megnéztem az üzeneteket, és rögtön eltűnt a jókedvem. Olivér írt. A barátom, Magyarországról. Elkezdtem gondolkodni, és arra jutottam, hogy fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Csak annyit tudok, hogy ez így nem lesz jó. Nagyon nem lesz jó…

3. fejezet

Anyától otthon megkaptam a magamét, de szokás szerint egyik fülemen be, másikon ki… Amikor eljutottam a szobámig, becsuktam az ajtót, és ledobtam magam az ágyra. Az ölembe vettem a laptopomat, és elindítottam a ’kedvenc zenék’ listámat. Na, igen, a zenei ízlésemről van mit beszélni… De ezt majd később.

Felmentem facebook-ra, ahol láttam, hogy jött 1-2 üzenet, pár értesítés, és egy új ismerősnek jelölés! Sejtettem, hogy ő lesz az, és igazam lett: Adam Brooks bejelölt. Gyorsan visszajelöltem. Láttam, hogy online van, de visszafogtam magam, és nem írtam rá. Szépen sorban válaszolgattam az üzeneteimre, amik nagyrészt a Magyarországi barátaimtól jöttek.

Emma küldött pár zenét, amit rögtön meg is hallgattam. Szóval, visszatérve a zenére: Az olvasás mellett ez a másik mániám. Zene, minden mennyiségben. Nagyon kevés fajta van, amit nem szeretek. Néha még én magam is elcsodálkozok azon, hogy mennyi különböző zenét hallgatok: a Beatles-mániám mellett elájulok a One Direction-től, de ha olyan kedvem van, a Coldplay-t is órákon át képes vagyok hallgatni. Kedvenceim közé tartozik még Ed Sheeran, Birdy, és a Fall Out Boy is. És még sorolhatnám. Az iPodomat naponta kell töltenem, annyit használom. Zene nélkül aludni se tudok…

Amikor már úgy éreztem, eléggé feltöltődtem, nekiálltam kipakolni a könyveim, a ruháim, meg minden apróságot. Sokáig tartott, bőven elmúlt éjfél is, mire végeztem. De meg voltam elégedve a végeredménnyel. Végül hullafáradtan bedőltem az ágyamba, és rögtön elaludtam.

Másnap reggel a húgom, Lara ébresztett, ami abból áll, hogy vagy elkezd ugrálni az ágyamon, vagy halálra csikiz. Ma éppen ugrálós kedvében volt. Amikor végre sikerült lerángatnom magamról, természetesen odaültem a géphez. Na igen, én, a kocka… Gyorsan felugrottam facebookra, twitterre, megnyitottam a kedvenc számaimat youtube-on, és megnéztem az üzeneteket is. Skype-oltam egy kicsit Emmával, megbeszéltünk mindent, ami tegnap történt. Vele is történtek érdekes dolgok… Végre összejött a fiúval, aki már régóta tetszik neki, és most nagyon boldog. Örülök neki, de nem lehetnék én is boldog valamikor…? Amikor befejeztük a beszélgetést, még párszor átrendeztem a könyveim, aztán elkezdtem gondolkozni, mi lesz holnap. Be kell mennem a suliba, hogy átvegyem a könyveim, meg ilyesmi. Nagyon izgultam, mert elvileg találkozni fogok az osztályommal, és emiatt alapból tiszta ideg voltam, mert ugye mi van akkor, ha senki sem fog szóba állni velem vagy ilyesmi… Egész nap azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy a kedvenc számaimat dúdolgattam, mert ez általában segít. Persze, most, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, nem volt semmi hatása. Úgyhogy végül úgy döntöttem, nem érdekel. Lesz, ami lesz. Ha idegeskedek, az csak ront a helyzetemen, szóval inkább megnyugszom. Ebéd után elmentem egy kicsit vásárolgatni, szereztem pár új könyvet, CD-t, meg egy-két új ruhát. Hullafáradtan értem haza, úgyhogy a nap hátralévő részében csak lustálkodtam, és próbáltam nem gondolni a holnapi napra…

2. fejezet

Amióta elköltöztünk, alig beszélek anyuékkal. Tudják, hogy most nehéz nekem. De talán nem is sejtik, mennyire… Sohasem éreztem még magam ennyire egyedül.

Sokszor megyek ki a közeli parkba, amit nemrég fedeztem fel magamnak. Gyönyörű hely. Tele van fákkal, és van egy kis tó is a közepén. Naponta néha többször is kijövök, olvasni, vagy csak úgy. Ma is kimentem. Leültem a kedvenc padomra a park szélén. Egy Jane Austen könyvet vittem magammal. Szokás szerint csak olvastam, és nem tűnt fel, mi van körülöttem. Ahogy az sem, hogy a padon már ül valaki. Meg is lepődtem rendesen, amikor köszönt valaki. De amikor felnéztem, egyenesen belebámultam a világ legszebb szempárjába. Annyira belemerültem, hogy majdnem el is felejtettem visszaköszönni.

- Szia! Te új vagy itt a környéken? – kérdezte.

- Szia… Igen, most költöztünk ide nemrég… - mondtam kissé bizonytalanul.

- Sejtettem… Nem sok embert ismerek errefelé, aki ennyit olvas. – mosolygott rám, én meg nem tudtam mit mondani. Eléggé zavarban voltam. Egy gyors kérdéssel kimentett a kínos helyzetből.

- Melyik suliba jársz? – nem értettem, miért érdekli. És egyáltalán, miért beszélget velem.

- Abba, ami itt van a parktól nem messze, a Circle Street-nél.

- Értem… - Beletúrt világosbarna hajába, majd újra rám nézett. – És hogy tetszik az új hely?
- Hát… még hozzá kell szoknom. De eddig tetszik. – Na, jó, ez nem volt teljesen őszinte. Igazából még nem találom a helyem, és szerintem nem is fogom még egy darabig…

Még beszélgettünk egy kicsit, mindenféléről. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy csörög a mobilom. Kivettem a zsebemből, ami nem volt túl egyszerű művelet, mert elég szűk a farmerom, szóval érdekes látványt nyújthattam, ahogy próbálom kihalászni a telefonom… Meg is fájdult a kezem rendesen. Tök ideges lettem. Akkor sem lett jobb kedvem, amikor megláttam, ki hív. Anya. Kelletlenül felvettem, és beleszóltam.

- Igen?

- Hol vagy? Már rég itthon kellene lenned! Nem ezt beszéltük meg! Gyere haza. Most. -

És kinyomta a telefont.

Elraktam a mobilom, majd visszafordultam a srác felé.

- Hát… nekem most mennem kell. – mondtam.

- Rendben… szia Hannah! – úristen. Tudja a nevem! Már fordultam meg, és indultam, amikor utánam szólt:

- Hé, várj, a könyvedet ne hagyd itt! – mosolygott rám kedvesen, és felém nyújtotta a könyvet. Amikor elvettem, összeért a kezünk…

- Köszi… – én viszont nem tudom az ő nevét! Valószínűleg észrevette, úgyhogy gyorsan kisegített:

- Ó, bocsi, elfelejtettem. Én Adam vagyok – Mondta, mire én bólintottam, és befejeztem az előző mondatomat:

- Akkor, köszi, Adam! – és elmosolyodtam, majd sietősen elindultam.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, hogy:
1. Nem lenne szabad közel kerülnöm hozzá. Barátom van.
2. De akkor is! Olyan kedves…
3. És olyan helyes…
4. És amikor hozzám ért…

1. fejezet

Végigsírtam a repülőutat. legalábbis amikor nem aludtam. Persze, én megértem, hogy el kell költöznünk. De mindent otthagyva hátat fordítani az eddigi életemnek? Az nem megy… amikor a szüleim először említették a tervet, azt gondoltam, úgyse lesz belőle semmi. ugyan már… Amerika? Anya nem is tud angolul. Aztán kezdett komolyodni a dolog, egyre többször emlegették a költözést, de még mindig nem foglalkoztam vele. Mindenem megvolt. Család, barátok… szerelem. Felvettek egy elég jó gimibe, ahol sok új ismerőst szereztem és ott ismertem meg a szerelmemet, Olivért. Nem egy osztályba jártunk, de egy évfolyamba. Nagyon szeretem. Kedves, megértő, vicces és hűséges. A legfontosabb ember az életemben. A legjobb barátnő kifejezés már mindennapos, de nekem valódi jelentése van: egy ember, akivel mindent megosztok, mindent meg tudok beszélni: Emma, a másik legfontosabb ember az életemben. Nem is tudom, mit kezdenék nélküle.

De most minden összeomlik. Nem volt más választás, költözés. Amerika, West Haven. Óriási családi ház, jó iskola a közelben, jó munkahely a szüleimnek. És a tengerpart is közel. A házunk a Circle Street és a Richmond Avenue sarkán van. Szép környék, sok parkkal meg minden. De semmi sem vígasztalt. Igen, tudom, ott van a facebook meg a skype, meg minden, de az nem ugyanaz. Már semmi se lesz ugyanolyan… Sohase kapom vissza a régi életem.

A költözésnél csak a ruhákat, kisebb tárgyakat és személyes cuccokat hoztuk el, bútorokat majd itt veszünk. A szobám szép, tágas. Az egyik fal végig ablak, és van egy franciaágyam is. a többi fal végig könyvespolc. Rengeteg könyvem van. De még nem pakoltam ki semmit. Nincs kedvem, mint ahogy semmi máshoz. Csak ülök az ágyamon és gondolkodok. Miért történik ez velem? Bár… még van egy teljes hetem, mindent átgondolni.