9. fejezet

Amikor meglátott, elmosolyodott, és integetett. Visszaintettem, de a mosolyom már valahogy nem sikerült őszintére. Odamentem hozzá, és megölelt. Csak ekkor vettem észre, hogy egy kocsi mellett áll. Nagyon szép, és fekete. És nem is akartam többet tudni róla, mert a 'több'-et már tuti nem értettem volna.

- Ez a tiéd? – kérdeztem.

- Igen. Tetszik? – nagyon boldognak látszott… szörnyen éreztem magam, amiért el kell rontanom a kedvét.

- Persze, öhm… nagyon szép.

- Belülről is megnézed? – ahaa, szóval kocsikázunk. Ajj… hogy fogom elmondani?

- Ühüm… amúgy mikor is tanultál meg vezetni? – kérdeztem.

- Mostanában. – válaszolta. Ennyi? Mostanában? Lehet, hogy el kellene kezdenem aggódni…?

Szóval bemásztam mellé a kocsiba. Annak ellenére, hogy ’mostanában’ tanult meg vezetni, elég jól ment neki. Legalábbis amennyire én meg tudom állapítani… Oké, szóval most. Vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem:

- Valamit el kell mondanom… - csak arra tudtam gondolni, hogy nemfogmenni nemfogmenni nemfogmenni.

- Valami baj van? – nézett rám aggodalmas arccal.

- Hát… nem. Vagyis igen. Ez olyan nehéz! – nem bírtam tovább, elsírtam magam. Olivér leparkolt, és kérdőn nézett rám. Megpróbáltam lenyugodni, de nem nagyon ment. Végül sikerült abbahagyni a sírást… és elmondtam. Mindent. Az egészet, úgy, ahogy van.

- … és tudom, hogy most nagyon utálsz, én is utálom magam, de nem tudok mit csinálni. Nem tehetek róla… - Újra éreztem a könnycseppeket, amik legördültek az arcomon…

Láttam a fájdalmat az arcán, de csak pár másodpercre. Összeszedte magát, és bólintott. Végül azt mondta, amire a legkevésbé számítottam.

- Rendben. Én… megértem. Elfogadom. El tudom képzelni, milyen nehéz lehet most neked. Ez az egész… igazából sejtettem, hogy ez a kapcsolat nem fog sokáig tartani. Ilyen messze egymástól… nem lett volna az igazi. És ha vele boldog leszel… nem állok az utadba. – szinte suttogott, de tisztén hallottam minden szavát.

Még utoljára megöleltem, és csak annyit mondtam: ’köszönöm...’ Aztán kimásztam a kocsiból, és elindultam hazafelé. Nem néztem vissza… Ha megtettem volna, biztosan nem bírom ki, hogy ne kezdjek el megint sírni.