10. fejezet

Hazaérve meglepetés fogadott: Emma. Annyira örültem neki, hogy rögtön a nyakába ugrottam, és nem is akartam elengedni. Annyira hiányzott! Elmeséltem neki a mai napot.

- Jól tetted, hogy elmondtad. Tényleg…és mi van Adammel? – hát, jó kérdés…
- Nem tudom. Fogalmam sincs. Szinte alig beszéltünk mostanában… Na és veled mizu? – amint kiderült, Emmával is sok minden történt. A barátjával, Milánnal nagyon szereteik egymást, én meg örülök, hogy legalább a barátnőmnek rendben van az élete. Ezzel sikerült is elterelnie a figyelmemet a saját bajaimról. Jól szórakoztunk, megnéztünk egy csomó filmet, sírtunk, röhögtünk, vagy mindkettőt egyszerre. Szóval csak egy szokásos ’csajos este’. De nem felejtettem el, hogy holnap suli, úgyhogy azért időben elaludtunk. Na jó, éjfél körül.

Emma reggel elkísért a suliba, úgyhogy nem unatkoztam az úton. Ami kb 10 perc. Na mindegy. Aztán jött a csütörtök…péntek… és nem történt semmi. Semmi. És ettől kezdtem megőrülni. Szombaton, ugye, One Direction koncert. Pénteken délután már másra sem tudtam gondolni. Folyamatos ismétlésre állítottam az Up All Night albumot, és azt hiszem, a végén már Emmának is elege volt belőlem. Nem csodálom… Szombaton már reggel 8-kor (!!!) ébren voltam, pedig híres vagyok arról, hogy irtó sokat bírok aludni. Délután már úgy éreztem, hogy ebből elég, le kell nyugodnom. Ezért kimentem a parkba. Leültem a padra, hátrahajtottam a fejem. Hagytam, hogy a nap süsse az arcomat. Becsuktam a szemem. Ma kivételesen meleg volt, és nagyon jól esett ez a kis napozás. Dúdoltam is szokás szerint, a Call Me Maybe-t. Egyszer csak észrevettem, hogy valaki leül mellém. De nem foglalkoztam vele. Nem volt hozzá kedvem. Még csak ki sem nyitottam a szemem.

- Hannah… beszélnünk kell. – na ERRE rögtön felpattant a szemem. OMG. Ez Adam. Mit akarhat…?

- Ümmm… oké. – mondtam, bár inkább kérdésnek hangzott.

- Szóval… azt akarom mondani, hogy nagyon kedvellek. Nagyon. Amikor először találkoztunk, tudtam, hogy itt lesz valami. És ha jól sejtem, te is kedvelsz engem. – itt megállt, és rám nézett. Én meg kb úgy néztem rá, mint aki ufót lát. Amikor a szemembe nézett, nem bírtam állni a tekintetét, elfordítottam a fejem. Aztán folytatta. - De agy valamit nem értek. Ha ez tényleg így van, miért nem mondtad, hogy van barátod? Ha elmondtad volna, én megértem, és leszállok rólad. De mástól kellett megtudnom, és egy nagyon rosszul esett. – amikor ezt mondta, rögtön arra gondoltam: kitől tudhatta meg…?

Nem tudtam, mit mondjak ezek után. Végül úgy döntöttem, nem gondolkozok, csak mondom, ami jön.

- Nem kérdezted – na jó ez szánalmas kifogás… - Amúgy meg, pont tegnap szakítottam vele. Miattad. - Azt hiszem, ez egy kicsit durva volt. Na mindegy. Megfordultam, és már mentem volna, de elkapta a csuklómat, és visszahúzott. Csak az járt a fejemben: erős. Nagyon erős. A szemembe nézett és azt kérdezte:

- Ez igaz? Tényleg? – neeeeeeem, csak úgy mondtam. Szerinted? De ezt csak gondoltam.

- Igen. – mondtam hűvös, kimért stílusban. – Elengednél? – néztem csapdába esett kezemre.

Arra számítottam, hogy elenged, és száguldhatok haza. De olyan dolog történt, amire legkevésbé számítottam:

- Nem. – suttogta, és megcsókolt. Azt hittem, ott ájulok el! Úgy éreztem, rózsaszín felhőkön úszkálok… (fujj. nincs több romantikus film!!!) Amikor elengedett, a lehető legnagyobb hülyeséget csináltam, mint később rájöttem.

- Nekem most… öhm… mennem kell. – az volt a fejemben, hogy nemnem. Ez így nem jó… túl gyors…

- Ne menj még! Kérlek… - mondta.

- Nem lehet… Majd beszélünk. Szia! És elmentem. Nem tudom miért. Totálisan össze voltam zavarodva. Ahogy átvágtam a parkon, éreztem, hogy néz. De csak mentem tovább…