11. fejezet

Na, ennyit arról, hogy megpróbálok lenyugodni. Otthon fel-alá járkáltam totál idegesen, és nem tudtam, mit csináljak. Teljesen össze voltam zavarodva. természetesen megint a zene mentett meg… Végighallgattam az összes Birdy és Ed Sheeran-számot, ami lenyugtatott, végül a Give Me Love-ra aludtam el.

Reggel zombi-fejjel ébredtem, és éreztem, hogy nem kellene tükörbe néznem… de mégis megtettem. Ijesztő élmény volt. Rosszabb, mint egy horrorfilm. Gyorsan lezuhanyoztam. Meghallottam, hogy csörög a mobilom, ezért csöpögve, törölközőben átrohantam a szobámba. Azt a kis jelentéktelen tényt, hogy majdnem elcsúsztam és bevágtam a fejem az ajtófélfába, nem is érdemes említeni… Aztán persze mire megtaláltam a mobilom a nagynagy rumliban, akárki is hívott, lerakta. Aztán el is felejtettem a telefonomat, mert Emma lent az ebédlőben bekapcsolta a rádiót… és természetesen One Direction ment. Miután villámgyorsan felkaptam magamra a ruhákat, lerohantam, de pont vége lett a számnak… Ezért bekapcsoltam a hifit, és elindítottam az Up All Night albumot, folyamatos ismétlésre állítva. Az One Directionról meg eszembe jutott, hogy mi is lesz ma. WOW.

Rájöttem, hogy iszonyat éhes vagyok, de Emma inkább átvállalta a reggeli készítését, mert úgy gondolta (és nem tévedett) hogy a mostani állapotomban nem lenne abból semmi jó, ha kés kerülne a kezembe.

Az egész napom agy telt… percenként rám jött a hülyeség (az amúgy átlag 5 perc helyett) és Emma is alig bírt leállítani. Pedig ő le tud. Az esetek nagy részében.

Néha persze (na jó, elég sokszor) eszembe jutott Adam is, de ilyenkor próbáltam másra gondolni. Bekapcsoltam a rádiót, ahol éppen Rebecca Ferguson – Nothing’s Real But Love c. száma ment. Na, ez sem segített… Inkább elővettem az iPodomat, és Linkin Park – In The End-et hallgattam. Aztán nem bírtam ki, elkezdtem gondolkodnia történteken. Azon tűnődtem, hogy biztosan totál idiótának tart, amiért csak úgy elrohantam. És talán igaza is van. És teljesen össze van zavarodva, gondolom. Egyszer felhívott dél körül, de nem vettem fel. Nem tudtam volna mit mondani. Ezért csak hallgattam a csengőhangom: Hot Chelle Rae – Honestly. Na igen, őszintén…

Nem tudom, mit tehetnék most. Már megint nem tudom. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen…? Azon kezdtem gondolkozni, hogy miért is mentem el. Hiszen szeretem! De azt hiszem, túl hirtelen jött ez az egész. Nem számítottam rá. Úgy döntöttem, hétfőn, a suliban beszélek vele. Ha egyáltalán még szóba áll velem…